22. rész - Búcsú

Berontottam a szobámba és sírva ütni kezdtem a falat. Sok-sok gondolat átfutott az agyamon. Még most kezdek el élni ebben a világban és máris visszaküld... Értem én, hogy ott meghalhatok, de kinek hiányoznék? Senkinek sem. Az az élet szörnyű volt és már ehhez vagyok szokva. A kötetlenséghez.
Ott ha egy perccel később értem haza, egy hónapig nem mehettem sehova. Pokollá tették az életemet. Nem volt senki, aki mellettem állt volna.
És... most ha felébrednénk Kentinnel és azonnal egymásnak rohannánk kicsit fura lenne. Nem tudom, hogy mit fognak hozzá szólni az igazi szüleim. Azt tudom, hogyha nem fogadják el őt, akkor elköltözöm. Ennyi. Végeztem velük és ha kell a húgomat is magammal viszem. Nem hagyom, hogy őt is elrontsák.
Miután kidühöngtem magam, könnyeimet törölgetve sétáltam le a lépcsőn a konyhaasztalig, majd leültem. Kentin és Grace is ott ült, még mindig.
- Jó... - szipogtam. - Mikor?
- Talán már holnap reggel... - sütötte le a szemeit.
- Rendben - bólogatott Kentin.
- Elbúcsúzhatok Aliciától? - törölgettem az arcom, még mindig.
- Persze, menj csak! - mosolyodott el kedvesen Grace.
Szépen lassan feltipegtem a lépcsőn, egyenesen a szobájáig. Az ajtónál megálltam és ismét elsírtam magam.
Alicia, húgom helyett, húgom volt. Lehet, hogy nem az igazi, de nagyon hozzámnőtt. Nehéz lesz megválnom tőle...
Letöröltem a könnyeimet és vettem egy mélylevegőt, majd bekopogtam.
- Gyere! - hallatszódott a hangja.
Épp az ágyán feküdt és olvasott.
Alicia a korabeliekhez képest sokkal másabb. Jó értelemben. Nem hisztizik, nem csavarog minden nap és nem a számítógép előtt éli le a fél életét. Kivéve ha anime-t néz... Akkor ki sem lehet robbantani a szobájából!
Ő inkább a csendes, olvasós típus. Mindig szótfogad és sosem beszél vissza. Talán azért, mert a szüleit a szeme láttára szúrták le...
Leültem mellé az ágyra és megfogtam a kezét.
- Én és Kentin elutazunk... - kezdtem.
- Uuuu! És hova? - csillant fel a szeme.
- Ohm... Mindegy! Nem érdekes!
- És mikor jöttök haza? - lelkesedett fel.
- Figyelj... Ööööö... Örökre ott leszünk! - húztam félmosolyra a számat, hogy ne tűnjek túl szomorúnak.
- Akkor nem láthatlak soha többé? - borult könnybe a szeme.
Hát igen. Ez volt az a kérdés, ami mindent eldöntött. Látni, hogy elvesztette a szüleit és most pedig számára két fontos embert is elveszít... nem a legszebb látvány.
- Nézd! Tudom, hogy ez most nehéz, de muszáj lesz feldolgoznod! Elég erős vagy hozzá és kibírod! Hidd el, tudom! Aludj minden este Mrs.Piggie-vel és úgy emlékezni fogsz rám! Lélekben mindig itt leszek veled! Nagyon szeretlek! - öleltem meg sírva.
- Én is szeretlek, Clara! - szipogott. - De ugye azért kikísérhetlek majd?
- Persze, kincsem! - mosolyodtam el.
Még egy kicsit lelkiztem Aliciával, aztán visszamentem Kentinékhez. A hangulat feszült volt és szinte tapintani lehetett a szomorúságot. Érződött, hogy utoljára ülünk ennél az asztalnál, együtt.
Csendben néztük egymást. Néha kigördült a szemünkből egy-egy könnycsepp, de mást nem csináltunk. Élveztük az ittlét utolsó pillanatait.
Már besötétedett, amikor felment mindenki a szobájába. A virágos fákra sötétség borult és a környék kihalt. Illett a helyzethez.
Gyorsan megfürödtünk és elmentünk lefeküdni. Kentinnel feküdtünk egymás mellett a sötétben. Csak az utcai lámpák fényei sütöttek be az ablakon. Néha egy-két kutya ugatásba kezdett, majd abbahagyta.
- Nem akarok aludni... - törtem meg a csendet.
- Jó, mert én sem! - fordult felém.
- Talán, ezen az utolsó estén csinálhatnánk mást is...
- Az asszony kívánsága szent... - mondta, majd belenevetett a csókunkba.

Másnap reggel

- Ideje felkelni álomszuszékok! - tört be a szobánkba Grace.

Elég kínos szituáció volt...

Miután kiment gyorsan felkaptam magamra egy piros felsőt, egy fekete nadrágot és a piros Converse cipőmet, majd felkontyoltam a hajamat. Ez idő alatt Kentin is átment a szobájába és felöltözött.

Pont egyszerre léptünk ki a szobáinkból. A földet nézve megfogtam a kezét, majd szomorúan a számba haraptam. Ez az utolsó itteni reggelünk.

Lementünk a konyhába és elfogyasztottuk az utolsó ottani reggelinket.
A terv az, hogy Grace és Alicia kikísér egy erdő végébe, majd ott egy ismerősünk elvisz a kapuhoz, ami átvisz.

- Bocs, a reggeliért... - mondtam, visszafojtott nevetéssel Grace-nek.

Ő csak rám nézett és ettől elnevettünk mindketten magunkat.

Miután végeztünk mindennel, elindultunk.

Amikor elértünk az erdő elejéhez, tudatosult bennem, hogy mi fog következni. Hogy Grace-t, Aliciát, Ambert, Castielt és a többieket soha többé nem láthatom... és ez fáj. Kicsit megkönnyeztem.

Amikor Kentin észrevette kérdőn rám nézett, én pedig csak legyintettem és elmosolyodtam.

Elértünk az erdő végéhez és ott várt minket Deen, az autójával. Aliciától és Grace-től is elbúcsúztam.

- Még látjuk egymást! - bíztattam magam, mosolyogva.

- Hát persze! - mosolygott Grace, majd ő is megtörölgette a szemét.

Az egész út csendesen telt. Deen-nek nem volt semmi érdekes témája, ezért leginkább csak az ablakon néztünk kifelé. Néha elgondolkodtam és törölgettem a szememet, de nem igazán fordult elő ilyesmi, mert Deen semmitmondó szövege elterelte a figyelmemet.

Egyszer csak egy tisztásra értünk, ahol megállt. A terep közepén egy fehér lyuk volt. Mindhárman kiszálltunk és afelé indultunk.

Deen intett egyet és máris a kocsi felé indult. Mi, Kentinnel megfogtuk egymás kezét és beleugrottunk.

Valóság

Hirtelen ott ébredtem ahol pár napja, pár másodpercig jártam. Kentin mellettem felült, ezért én is. Nem sokkal később egy orvos jött be a szobánkba. Mindkettőnket megvizsgált, majd kiment a kórteremből.

A doki a szüleimmel és a húgommal jött vissza. Persze, én nem igazán örültem ennek. Kentinhez viszont nem jött senki. Neki nincsenek szülei.

A "látogatók" kimentek a folyosóra mi pedig felöltöztünk.

Miután ez megtörtént kimentünk hozzájuk és el is indultunk haza. Khmm... vagyis ők el akartak indulni haza.

- Na! Gyere már! - rángatott apa. - Attól még, hogy 16 éves lettél, ugyanúgy ránk hallgatsz!

- Hé! Engedje már el! - szedte le rólam Kentin.

- Ki vagy te, hogy beleavatkozz a lányom és az én dolgomba? - förmedt rá.

- A barátja! - ölelt magához.

- Te? A lányom barátja? Felejtsd el inkább! Na gyere! - húzott magával.

Ezt mind anyám és a húgom is végignézte. Nem tettek ez ellen semmit. Mondjuk ez mindig így volt...

- ELÉG LEGYEN! - kiabáltam rá. - ENGEDJ EL!

Amiért így kiálltam magamért elengedte a kezeimet és odarohantam Kentinhez.

- Ti nyugodtan menjetek haza! Én Kentinhez megyek! Végeztem veletek! - mondtam, majd köptem egyet.

Kentin felkapott és elkezdett velem szaladni, hogy ne lássák merre megyünk. Tudja, hogy csiga lassú vagyok.
Hirtelen ismét megjelent előttünk egy fehér kapu.
- Menj bele! - mondtam.

Így is tett.

Az álombeli giminél kötöttünk ki. Annyira megörültünk neki, hogy Kentin hazáig elfutott velem.

Amikor beléptünk Grace és Alicia sírtak az örömtől. Elmeséltük nekik, hogy mi történt és hogy, hogy jutottunk ide vissza...

- És azóta nagyapáddal itt élünk... - fejeztem be a mesélést.

- Ez igazán szép történet volt nagyi! Elmondod mégegyszer?
- Hogyne, kincsem! - mosolyodtam el.

- Anya! Jöttünk a gyerekekért! - hallatszódott a konyhából.

- Úgy látszik mennetek kell! - vezettem ki őket a lányomhoz.

- Menjetek előre! Nemsokára én is csatlakozom hozzátok! - mondta, a gyerekeknek.

A kicsik kiszaladtak a házból az apjukhoz.

- Köszönöm, hogy itt hagyhattam őket! - ölelt meg.

- Ide bármikor hozhatod a kicsiket! - engedtem el mosolyogva.

- Szeretlek, anya! - puszilt arcon.

- Én is téged, egyetlenem!...

És itt a történet vége!^^ Remélem ez is annyira tetszett nektek, mint a Yuko élete a Sweet Amorisban! Hamarosan kint lesz a The last year első része, ami a Miharus csoportból követő olvasóknak kicsit rossz hír! Mivel ez nem Csábításból Jeles blog lesz, ezért nem fogom ott hirdetni. Remélem megértitek!

Találkozunk a The last year blogon!^^

Cassandra

21. rész - Lehet-e valaki két emberbe szerelmes?

Mindenki minket nézett. Megfogta a kezem és mosolyogva rámnézett. Én csak bólintottam egyet, majd elindultunk a gimi ajtaja felé. Az emberek akár egy folyosó, úgy oszoltak széjjel, hogy elférjünk. A szemeiket és az állaikat a földön keresgélték, mi pedig csak végig sétáltunk közöttük.
Így mentünk fel teljesen a teremig.
- Igen, együtt vagyunk - válaszoltuk mindenkinek.
Amikor beértünk a terembe hirtelen csend lett. Mindenkin végignéztünk és ők is rajtunk, majd mindenkiből kitört a nevetés. Még belőlünk is.
Mindenki gratulált és leginkább Kentinnel voltak elfoglalva. Végülis érthető, hiszen ő az egyetlen, aki miatt ma színesen öltöztem. Aki mellett igazán boldog vagyok. És azért is érthető, mert nekem nem igazán vannak "barátnőim". Aname nem foglalkozik velem, Amber pedig még nem érkezett meg. Egyedül virrasztottam a padomban ülve és mosolyogtam. Nem érdekelt, hogy ki néz hülyének, boldog vagyok.
Az álomvilág szertefoszlott, amikor Castiel belépett a terembe. Ahogy meghallotta, hogy miért is van ez az egész felhajtás, mérges lett és kirontott a teremből. Úgy éreztem, muszáj utána mennem, így hát megtettem. Kentin úgy sem haragszik meg érte, mert tudja, hogy csak is őt szeretem. Nincs veszteni valóm!
Egészen az udvarig rohantam Castiel után, de megálltam az ajtóban. Egy fát kezdett el ütni és rugdosni. Amikor már a keze is vérzett, muszáj volt odamennem.
Ahogy odarohantam megöleltem hátulról.
- Sajnálok mindent, de ezt nem. Ne haragudj, de erre vágytam. Fontos vagy nekem és nem szeretném, ha eltörnéd a kezed vagy a lábad, miattam. Igaz, hogy nem látszik rajtam, de az utálatom mögött bírlak. Nem tudom, hogy te mennyire vagy így, de kérlek hagyd ezt abba! - szorítottam magamhoz.
- És mégis mi értelme lenne abbahagynom? Miért lenne az jó nekem? Nem mindegy, ha eltörök valamimet? Majd felépülök!
- Ne tedd! - kiabáltam a sírás szélén és mégjobban magamhoz szorítottam.
- Figyelj... Tudom, hogy szeretsz! Ne titkold! És csak is az erre való tekintettel abbahagyom!
- De Kentint sokkal jobban... - töröltem le a könnyeimet. - És amúgy sem lehetne már köztünk semmi... Főleg azok miatt amiken átmentünk együtt is és külön is... Én már nem bírnám!
- Megértem és így, hogy tudom, hogy nem csak őt szereted kissé megnyugodtam. Nem tudom miért, de ez jó érzéssel tölt el...
- De kérlek, azok a dolgok, amik itt ennél a fánál, elhangzottak ne jusson a fülébe! Csak ennyit kérek...
- Nem fognak, nyugodj meg. Tudod, hogy ha valamit megígérek az úgy is van! Te tudod a legjobban...
- Köszönöm - mosolyodtam el. - Akkor... Vissza jössz velem?
- Ez a 'velem' szó megfogott, szóval igen! - mosolyodott el ő is.
Amikor beértünk a terembe ismét csend lett. Mindenki minket nézett és talán még levegőt sem vettek. Egyedül Kentin jött oda hozzánk és kezet fogott Castiellel, de miután ezt megtette, ismét nagy zaj töltötte meg a termet. Mindent megbeszéltünk és talán mostmár jóban leszünk. Mi hárman... vagyis négyen. Amberrel együtt, aki épp akkor jött be az ajtón és adott egy pofont.
- Te most komolyan összejöttél Castiellel? Most úgy őszintén? Képes voltál elárulni?
- Nem árult el senki, nyugodj már le! Előbb bizonyosodj már meg róla, mielőtt cselekszel! - védett be Castiel.
- Velem jött össze! Nem tudom, hogy te milyen ribancnak képzeled őt, de nem Castiellel van együtt! Ilyen mélyre még ő sem süllyed! - kiabált rá Kentin.
- Hagyd csak, Kentin... - töröltem le a könnyeimet. - Amber... Azt hittem, te más vagy. Azt hittem, hogy ismersz eléggé. Azt hittem, hogy mi jó csapat vagyunk. Nálunk aludtál, etettelek, Grace megkedvelt, kihúztalak a nyomorból és felállítottalak a padlóról... Hát ezt érdemlem?
Miután ezt végigmondtam, kimentem a teremből. Nem bírtam bent lenni és egy levegőt szívni azzal, aki egy ribancnak tart. Egyszerűen nem ment.
Egyenesen a wc felé tartottam. Ott a mellékhelység előterében a tükör előtt megálltam. Kicsit megmostam az arcom és próbáltam megnyugodni.
Lehet, hogy csak egy hétig voltunk jóban Amberrel, de én olyan szinten megbíztam benne, mint még soha senkiben. Ő volt az, akiben még vakon is megbíztam volna, de ez mind romba dőlt, amikor berontott a terembe. Egyszerűen csak elszállt...
Senki sem jött utánam. Ismernek annyira, hogy tudják, ilyenkor nem vagyok valami jól kezelhető. Ilyenkor még azért is képes vagyok veszekedni, ha valaki köszön...
- Clara... - jelent meg a hátam mögött Amber. - Én... Sajnálom, tényleg!
- Néha gondolkozhatnál előre! Ki a tököm jönne össze már Castiellel? Ahhj, te lány! - fordultam meg.
- Ja és egyáltalán nem gondollak ribancnak, csak még nem ismertelek meg eléggé...
- Első és utolsó volt, rendben?! Na gyere ide! - öleltem meg.
Miután ez mind lezajlott visszamentünk a terembe. Épp becsengetésre léptünk be az ajtón. Mindenki látta, hogy boldogság van, úgyhogy nem kérdezősködtek. Leültünk a helyeinkre.
Az egész óra gyorsan lement. Amberrel végig leveleztünk és alig bírtuk visszatartani a nevetést. Charlotte megvető pillantásokat vetett rám, Lisa pedig szokásához híven rá se hederített Amberre. Mindkettő cserben hagyta már. Charlotte, Dake miatt, Lisának pedig azért kellett Amber társasága, hogy népszerű legyen. A barna hajú lánnyal még anno jóban voltunk, aztán Castiellel miattam szakítottak és többet nem beszéltünk egymással. Az ázsiai pedig olyan volt, mintha ott sem lenne.
Mi négyen együtt mentünk ki szünetre. Olyanok voltunk, mint akik már száz ezer éve oda járnak, ami amúgy furcsa lenne, mert csak négy osztályos a gimi... na mindegy.
Hihetetlen, hogy öt hónap alatt ennyire összeálltunk. Castielt utáltam, Ambert szintén, Kentint pedig nem is ismertem. Erre fel: Kentin hozzánk költözött és most vele járok, Amber a legjobb barátnőm, Castiellel pedig jártam és barátok vagyunk. Aha, igen.
Hogy lehet-e valaki két emberbe szerelmes? A válaszom, igen. Viszont, az egyiket mindig jobban fogja szeretni és jobban előtérbe fogja helyezni, mint a másikat. Azt mondják, ha két embert szeretsz, akkor mindig azt válaszd, akibe először beleszerettél. Velem is így volt, csak először le kellett vonnom a tanulságot a másodikkal.
Mindkettőt szeretem, de Kentint jobban és ez így van jól. Kicsit Twilight szaga van, de én nem fogok azért csókolózni Castiellel, mert megkér rá és hasonlók... Ja, és Bella nem járt Jacobbal (!!!).
Kimentünk az udvarra és leültünk a fák alá, a padra.
Igazából egész nap eluntuk az életünket. Nem tudtunk csinálni semmit, hisz még csak most kezdődik a tavasz. A hó még mindig esik és jéghideg van. Lehetetlenség bármit is csinálni...
Suli után négyesben mentünk haza. Mindenkitől leváltunk egy-egy útszakaszon. Amikor hazaértünk Grace szomorúan fogadott minket. Leültünk mellé a kanapéra és próbáltuk szóra bírni.
- Vissza kell mennetek... - szipogta. - Ha itt maradtok hamarosan mindketten meghaltok az élővilágban!
- Nem, az nem lehet! Sok időnk van, nem ezt mondtad?! - fogtam a fejemet.
- De, de felgyorsult a folyamat, mióta összejöttetek... - törölgette a szemeit.
- Hát ez csodás! Miért nem lesz már akkor vége az egész világnak? - csattantam fel. - Még csak most kaptam meg őt és még csak most lettek igazi barátaim! És pont ilyenkor kell az univerzumnak mozognia? Hát ezt én már nem hiszem el!

Bocs, hogy most csak ennyit írtam, de közbejött az osztálykirándulás, év végi dolgozatok stb.stb. és ennyit tudtam kicsikarni magamból. Remélem azért tetszett így is! A következő rész már hosszabb lesz!^^

20. rész - Üdv újra, drága remény!

Egyedül ültem az ablakban a gondjaimmal. Most csak ők vannak velem. A hó csendesen esett. Minden fehér volt. Amber sem jött még vissza.
A hollók a fán veszekedtek, a gimisek bulizni igyekeztek. A lányok majd' megfagytak a miniruhájukban, a fiúk pedig a pólójukban. Talán jobb is, hogy nem mentem sehova, különben én is ott fagyoskodnék.
Jópáran megláttak az ablakban és mutogatva nevettek rajtam, mert én nem voltam köztük. Ez a mai világ: Mindenért elítélnek. Ez van. Mindenkinek meg kell felelned és mindenkinek azt kell mutatnod, ami számukra a legjobb. Ebbe fáradtam már bele...
Egyszer majd eljutsz arra a pontra, amikor már senkit sem hibáztatsz. Amikor elfogadod a döntéseket, a lépéseket, a búcsúkat, a csalódásokat. Amikor rá kell jönnöd, hogy egyszerűen túl kell lépned azon, ami fáj.
Nálam most jött el ez a pont. Most már semmi sem érdekel. Túl kell lépnem ezen az egészen. Élnem kell!
Nem akarok tíz macskával megöregedni... Főleg, hogy utálom őket. El fogok menni bulizni! Eldöntöttem!
Felhívtam Ambert, de azt mondta, hogy nem engedik el. Egyedül kell mennem.
Miután elkészültem lementem a konyhába, ahol Grace épp újságot olvasott.
- Grace... - kezdtem. - Elmehetek szórakozni? Hisz ez az év utolsó napja...
- Menj csak! - mosolygott úgy, mintha tudna valami olyat, amit én nem.
- Köszönöm! - öleltem meg és már az utcán is voltam.
Amikor kiértem kirázott a hideg, annyira hűvös volt. Az utcák megteltek, mindenki házibuliba, szórakozóhelyre próbált eljutni. Sürgött-forgott az egész város. Mindenki volt valakivel vagy valakikkel, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy nem volt velem senki.
A fiatalok már nem voltak maguknál. Lehettek úgy 14 évesek. De hogy ilyenkor hol van az anyjuk?... Nem értem őket. Én 16 évesen rúgtam be először. Castiel buliján... Khmm. Inkább terelem magamban a témát...
21 óra 54 perc. A tömeg oszolni kezdett, mert mindenki talált magának elfoglaltságot. Én csak az utcán sétálgattam. Volt, akit felhívtak, hogy "hé, nincs itthon anyám csináljunk bulit" és volt, aki a nagytérre sietett. Én a második csoportba tartoztam.
Sosem ünnepeltünk újévet Grace-szel. Jó, kivártuk az éjfélt, örültünk, hogy vége az évnek, aztán alvás. Ennyi volt. Ez az első újévem, amit élvezhetnék valakikkel, jól berúgva, a szerelmemmel, a nagy dombról a csillagokat nézve... Ez mind álom.
22 óra 46 perc. A téren mindenki nyomorgott és egy-egy lampiont szorongatott a kezében, amibe bele írta az új évi fogadalmait és éjfélkor elengedi a magasba. Én is szereztem egy ilyen lampiont és mindent bele írtam ami fontos volt számomra. A fogadalmak:
"Soha többet nem iszok egy hétig."
"Nem hagyom Kentint egyedül, ha részeg."
"Kentin próbálkozásait mostantól lekaksilom."
"Ambert megbecsülöm és megpróbálok a legjobb barátja lenni."
"Castiellel megpróbálok kijönni."
"Aname-val csak sima barátok leszünk."
"Nataniel hülyeségeit figyelmen kívül hagyom. Nem ordítok rá."
"Próbálok jó jegyeket szerezni."
"Bomba nőt csinálok magamból a nyárra."
"Grace-t megbecsülöm, szintén."
"Csak boldogság. Legalábbis megpróbálkozok vele."
Ezeket leírtam egy cetlire és beleraktam a lampionba.
Kicsit sétálgattam, hátha találok valami ismerőst, de vagy senki olyan nincs kint, vagy kerülnek, vagy itt vannak valahol a tömegben.
23 óra 38 perc. Már csak 22 perc van a jövő évig. Semmi esélye, hogy ennyi idő alatt találok valakit, aki ismer és bír is.
Kerestem valami olyan helyet, ami nekem megfelelő és oda beálltam.
23 óra 56 perc. Megszólalt a love me like you do remixe és hirtelen elsírtam magam. Tegnap este is ez szólt. Ez az a zene, ami mindig meg fog siratni, ha nem jövünk össze. Pedig a kedvenc számom volt...
23 óra 59 perc. A tömeg zajong és mindenki meggyújtotta már a lampionját. Még én is, pedig alig láttam valamit a könnyeimtől.
- Clara! - hallatszott egy ismerős hang a hátam mögül.
Hátra fordultam. Kentin volt az. Rohant felém könnyes szemekkel. Még éppen nem sírt, de nem sok kellett hozzá. Oda is ért hozzám.
- Clara... Én... Hazudtam, mert féltem, hogy te ezt nem szeretnéd, mert a barátságunk meg satöbbi... Én szeretlek téged! - mondta, majd megcsókolt.
Az óra éppen akkor ütött 00:00-t. A tömeg ujjongott és felengedte a fogadalmait. Nagy nehezen nekem is sikerült, de nem arra figyeltem.
Mindenki tapsolt és örült az újévnek. Ők annak. Én pedig annak, hogy ilyen jól időzítő, tökéletes érzelmekkel rendelkező ember mostantól az enyém. Soha többé nem engedem el! 
Örültem, hogy azzal léphetek át az újévbe, akit szeretek és viszont szeret. Akivel annyi mindenen mentünk keresztül. Aki képes volt annyira féltékeny lenni, hogy még meg is utált. Aki sosem adta fel és aki mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Ő mostantól csak az enyém! Ennél jobb már csak az lenne, ha ez a perc örökké tartana! Akkor aztán minden tökéletes lenne...
Amikor elengedtük egymást nem szóltunk semmit, csak megfogtuk egymás kezét. Tudtuk, hogy mi következik ezután. Nem kérdezgettük egymást bénán, hogy akkor most mi van. Éreztük.
Filmbe illő volt, ahogy utánam jött, de a vallomás azzal volt tökéletes, hogy nem volt az. Örökké emlékezni fogok erre az újévre. Még ha szakítunk majd egyszer, akkor is!
Együtt néztük végig, ahogy a lampionok felszállnak az égbe. Az ég világosabb lett a sok fénytől, de így volt szép az egész.
- Tudod hányszor mondtam már le rólad? - mondtam, az eget nézve.
- Nem - mondta, mosolyogva. - De akkor, hogy hogy mégis szeretsz, még mindig?
- Mindig tettél valami olyat, ami miatt nem volt szívem elengedni. És tudod mit?! Szerintem a sors akarta így!
- Ha ezt a sors akarta, akkor örök hálám neki! - nevetett fel.
- Szeretlek! - néztem a szemeibe.
- Én is téged! - mondta, majd ismét megcsókolt.
- Úgy érzem, hogy nem lesz több depi és szomorúság... - haraptam az ajkamba.
- Remélem is! - mosolyodott el. - És Grace is boldog lesz mostmár... Ő mindig is azt akarta, hogy mi együtt legyünk. Castiel bulija óta csak ezt hallom tőle...
- Hát igen. Ő mindig tudja, hogy mi a jó! - nevettem fel, majd megöleltem.
- Fázol? - kérdezte.
- Ha most azt mondom, hogy igen akkor odaadod a pulcsid? Azért ennyire ne legyél romantikus, jó? Nem bántásból csak na - nevettem fel ismét.
- Akkor egyedül mész haza! - emelte fel a kezeit.
- Dehogy megyek! - ugrottam rá és szerencsére meg is tartott.
- Jó, jössz velem csak szállj le!
- Köteles vagy így hazavinni! Csak ma! Köszönöm, csicskusz - mondtam, majd csettintettem egyet.
- Jólvan! De csak is ma és csak is hazáig! - mondta, majd megfogott rendesen.
- Azért ne nagyon kalandozzon el a kezed! - csúsztattam lejjebb a kezeit, majd el is indultunk haza.
Egész úton hülyültünk és cukiskodtunk, amit amúgy nem bírok, de mivel ő igen, ezért megpróbálok együtt működni.
00 óra 37 perc. Amikor hazaértünk még mindenki fent volt. Alicia a konyhában futkározott, Grace pedig újságot olvasott. Kentin az ajtó előtt lerakott, kicsit megrázta a kezeit, majd ismét felvett és berontott velem a házba.
Mindannyian nevetésben törtünk ki, majd felvitt teljesen a szobámba. Adott egy puszit és már kifelé indult.
- Jó volt ez az este! - ültem fel.
- Próbáltam azzá tenni! - mosolyodott el. - Sikerült?
- Nagyon is! - haraptam az ajkamba.
- Jó éjszakát! - mondta, majd adott egy homlokpuszit és kiment.
Boldogan terültem el az ágyamon.
Talán, a remény nem is annyira hülyeség... Végülis a remény hal meg utoljára és amikor azt hittem meg is halt, akkor éledt fel igazán.
A remény mindig mellettünk van. Ha érezzük, ha nem, így van. Ezért nem vagyunk úgy igazán magányosak. Mert akkor is ott van, ha más nem. Ő egy jóbarát. Ő indított el ma este és meglett az eredménye...

19. rész - Az év utolsó napja

A nap óriási sugarakkal sütött be az ablakomon. Tél van, de nincs hó és valószínűleg, mivel már a tél végéhez közeledünk, nem is lesz. Amber szőke tincsei visszaverték a fényt. Kiszálltam az ágyból és megnéztem az időt...
11 óra 37 perc. Grace-szel megint nem találkoztam, Alicia-t pedig egy hete láttam utoljára.
Amikor kinéztem az ablakon, a fáinkon hollók ültek. Szépen sorban. Fekete tolluk csillogott a fényben és süttették magukat a nappal. Bizony, ők is fáznak. Ilyen a december.
Holnaptól január. Itt a félév. A jegyeim sokat javultak év elejéhez képest ebből következik, hogy mostmár nem fognak kicsapni. Hmm... Azért az évfolyam legrosszabb tanulójától, ez nagy teljesítmény!
Az életem nem tökéletes. Senkié sem az, de nekem mégjobban nem. Mindig kis hibákba ütközöm, mint például, hogy másik gimibe küldtek még anno két-három hónapja és ha az összes könnyet amit kisírtam megtartottam volna például egy kis üvegben, már egy egész tengert fel lehetne vele engedni. Ez vagyok én.
Az életem egy nagy szenvedés, de épp ezért érdekes. Mindig van benne valami változás. Például Amber. Egy héttel ezelőtt még a legnagyobb ellenségem volt, most pedig már nálunk alszik és mindig mellettem áll.
Amikor jóval kisebb voltam mindig meg akartam halni. Az járt a fejemben, hogy hogy és mint tudnék eltünni az élők soraiból. Sokszor próbáltam meg, de vagy mindig rajta kaptak vagy nem sikerült. És ez nem azért volt, mert "elhagyott a szerelmem" és világvége van. Én akkor még szerelmes sem voltam úgy igaziból, annyira gyerek voltam még. A családi háttér miatt tettem, amiket tettem.
Mindig is jelentéktelennek éreztem magam. Még most is.
Sosem voltam megelégedve magammal. Még most sem.
Sohasem tudtam magam elfogadni és sohasem tudtak engem elfogadni. Nem voltak barátaim. Mindig egyedül voltam. A szülinapomat sohasem ünnepeltük.
A húgom, Lora mindent megkapott, amit csak akart... én nem. Ő körülbelül most fog elballagni az iskolából. Nem tudom, hogy mennyire ismerhet engem abból a pár évből amit együtt töltöttünk. Nem tudom, hogy most mit csinálhat. Nem tudom, hogy egyáltalán bejár e hozzám valaki a kórházba... Semmit sem tudok és még egy ideig nem is akarok...
Viszont... nem bántam meg azt, hogy végülis élek. Sok jó dolog történt velem és ha akkor, amikor még igazából éltem, meghaltam volna, akkor ezeket nem élem meg. Szeretem így ezt az éltetet, mivel sok barátom van és megtaláltam az első szerelmem aki el is hagyott, de mindegy. Sokkal izgalmasabb itt, mint a valóságban. Sőt, sokszor fontolgattam, hogy ha vissza is megyek, akkor meghalok ott és visszatérek. És ezt meg is fogom tenni, amikor alkalmam lesz rá...
- Jó reggelt! - jött le Amber is a konyhába, mert ez idő alatt lesétáltam ide.
- Jó reggelt és Boldog AÉUN! - tártam szét a karjaimat.
- Mit boldog? - kérdezte értelmetlenül.
- AZ ÉV UTOLSÓ NAPJÁT! - kiabáltam, majd megöleltem.
- És miért örülsz ennyire? - nevetett fel.
- Hogy miért? - kerekedett el a szemem. - Mert holnaptól érvényesülni fognak az újévi fogadalmaim! És érted, újév meg minden... Egy szóval tök jó lesz!
- Akkor megyünk bulizni? - tárta szét a karját boldogan.
- HÁT PERSZE HOGY! - kiabáltam, majd megöleltem ismét.
- Sosem értettelek titeket... - jött ki a kamrából Grace.
- Ááááááááááááá! - sikítottunk egyszerre.
- Azt hittem nem vagy itthon! - néztem rá nagy szemekkel. - És amúgy csak egy hete ismered Ambert...
- Jó, de hát na! - rágta a szája szélét. - Akkor ma is bulizni készültök menni?
- Újévkor mindenhol buli van szóval igen, szeretnénk elmenni! - bólintgattam a fejem.
- Jó... De utolsó volt, hogy egy hétig buliztok!
- Rendben, rendben! - mondtam, majd leültünk az asztalhoz.
Egy csomót hülyéskedtünk Grace-szel "reggelizés" közben. Elmeséltük az összes élményünket erről az egy hétről. De csak az élményeket. Azt nem, hogy mik történtek egyszer Castiellel, egyszer Natanielékkel egyszer pedig Kentinnel. Örök titok lesz!
Jól éreztük magunkat és szinte ráhangolódtunk a ma estére. Megterveztük, hogy mit fogunk csinálni, amibe persze Grace is beleszólt, mert nem engedhet minket, számunkra veszélyes, helyekre.
Egyszer csak megnyílott az ajtó. A hideg szél, mint a függöny, úgy hullámzott befelé. Kentint hozta a fuvallat. Olyan volt, mint akit a kutya szájából szedtek ki és még csak szépen fogalmaztam...
- Clara! Menj segíts neki! - utasított Grace.
- Miért pont én? Tehetek róla, hogy olyan, mint egy hajléktalan? Nem leszek a csicskája!
- Ennyit megtehetsz!
- Figyelj! Én fogadtam be és ő is megtehetett volna nekem sok dolgot mégse tette! Jöjjön be magától és menjen fel a lépcsőn magától! Na! - álltam fel az asztaltól, majd felmentem a lépcső tetejéig, Amber pedig jött utánam.
Grace egy megvető pillantást vetett rám, majd lehunyta a szemeit.
- Ne haragudj... - mondtam lehajtott fejjel.
- Legalább segítesz? - kérdezte nyugodt hangsúllyal.
- Inkább megcsinálom én... - mormogtam halkan, majd az ajtó felé vettük az irányt Amberrel.
Amber az egyik oldalról, én a másik oldalról fogtam és szépen lassan felvittük a szobájába. Vittünk neki ennivalót is, hogy józanodjon ki tőle és levettük a cipőjét, hogy ne sározzon össze mindent. Ambert Grace kihívta magához, mindenki tudja, hogy miért, és én maradtam benn vele egyedül. Minden ruhája szét volt dobálva, ezért elkezdtem összepakolni.
Siralmasan nézett ki. A haja össze-vissza állt a ruhája pedig, mintha egy hajléktalanról szedte volna le. Így még sohasem láttam. Ez az éjszaka sok volt neki... Sőt, még nekem is. Főleg a látvány...
- Clara... - szólított meg halkan. - Segíts kijózanodni! Este bulizni akarok menni megint!
- Egyél! Sokat! De ne szólj hozzám... - fordítottam el a fejem és tovább pakoltam a ruháit.
- Mi a baj? - ült fel.
- Hagyjuk, jó? Csak józanodj ki! Több dolog ne érdekeljen! - mondtam, nyugodtan.
- De engem ez érdekel! Mindig van velem valami bajod! Most például mi?
- A tegnap este! Tessék, elmondtam! - kiabáltam rá. - Bocs, nem akartam rádkiabálni csak...
- Megértelek, de nem tudom, hogy mi történt... Elmondod?
Ekkor kiesett a kezemből az összes ruha. Nem emlékszik? Ismétlem: NEM EMLÉKSZIK? Akkor minek mondjam el? Miért törjek mégjobban széjjel? Nem, ennek nem lesz jó vége. Tudom jól, de nem tudok ellene tenni semmit.
- Figyelj... Nem akarok mégjobban összetörni! Nem akarom kimondani, hogy mi történt... Ugyanis összetörtem, csak te ezt nem látod. Azt akarom, hogy ne lásd! - mondtam halkan, könnyes szemekkel.
- Clara... Én... - kezdte halkan.
- Mindegy. Csak józanodj ki és menj este bulizni! - válaszoltam nyugodt hangsúllyal.
- Te nem jössz?
- Minek?! - vontam meg a vállamat.
Inkább nem mondott semmit. Elhallgatott, mert tudta, hogy minden szava árt nekem. Igen, mindegyik.
Persze, hogy el akarok menni este bulizni, de semmi kedvem hozzá. Nincs kedvem boldognak tűnni. Most nincs.
Miután összepakoltam az összes ruháját elindultam kifelé.
- Clara...
- Hmmm? - fordultam vissza.
- Köszönöm - mondta mosolyogva, én pedig csak kimentem.
14 óra 52 perc. Amber és Grace még mindig a konyhában beszélgetnek. Lementem hozzájuk.
Amikor odaértem mindketten elhallgattak. Csendben leültem és elkezdtem a fogpiszkálóval játszani. A tekintetüket szinte éreztem magamon. Éreztem, ahogy végigmérnek és látják, hogy valami nincs a helyén. Hát... igazuk van. A helyzetemről még Taylor Swift is írhatna egy zenét annyira le vagyok süllyedve!
Amikor már szinte égetett a tekintetük megtörtem a csendet.
- Mit kell ennyire nézni? - vontam fel a szemöldököm.
- Látszik rajtad, hogy valami baj van! Csak nem mondod el! Még Amber se! - csapott az asztalra Grace.
- Kösz, Amber - mosolyodtam el.
- Nem mész el ma addig bulizni, ameddig nem mondod el, hogy mi a baj! - folytatta Grace.
- Nem is akartam bulizni menni, de akkor jó. Megegyeztünk! - mondtam, majd felmentem az emeletre.
Nem sokkal később Amber is utánam jött. Belekezdtem ismét a Lovely Complex-be. Végülis nem láttam még egymilliószor... áhh dehogyis!
19 óra 21 perc. Megnéztem a Lovely Complex-et, kicsi belepörgetésekkel. Körülbelül ilyenkor kezdtünk el berúgni a bandával. Aha, ja. Most nem fogok. 1. Grace el sem enged. 2. Minek menjek én bulizni?
Néhány perccel ezután a gondolatmenet után, betoppant a szobámba a józan Kentin.
- Mit akarsz? - kérdeztem a laptopomat bújva.
- Azt, hogy öltözz fel, mert ma buli van! - ült le mellém.
- Minek menjek bulizni? Hogy megint az legyen, mint tegnap? Kösz, inkább kihagyom.
- Ma nem rúgunk be csak bulizunk! Jó, ez most tök hülyeség, de anélkül is jól érezzük magunkat, nem?
- Szerintem igen - nézett rám Amber.
- Ez tényleg tök hülyeség! - gondolkodtam el. - De miért hívsz el te, engem? A szöszi nem ért rá vagy mi van?
- Milyen szöszi? - kerekedett el a szeme.
- Akit tegnap lesmároltál! - vágta rá Amber.
- Ohh... Szóval féltékeny vagy? - nézett rám Kentin.
- És ha igen? Mit számít az? - mormogtam halkan.
- Én most akkor kimegyek... - mondta Amber és már bent sem volt.
Eluralkodott rajtunk a csend. Én laptopoztam tovább, ő pedig engem nézett. Egyikünk sem szólalt meg. Úgy nézett, mintha szeretne, ami lehetetlen ennyi idő után...
Szinte perzselt a tekintete. Végigmért, nézegetett. Gondolkodott. Rajta, rajtam és rajtunk. Lecsaptam a laptop tetejét és szemben ültem vele. Néztük egymást. Nem csináltunk semmit. Kicsit könnyes maradt még a szemem az előző miatt és leginkább azt nézte. Remegtem. Féltem attól, hogy most mi fog történni. Ezt ő is észrevette és elmosolyodott. A tekintete a két szemem közt cikázott. A hajamat a fülem mögé tette, engem pedig kirázott a hideg. Ebből látta, hogy tényleg félek és talán lassan még el is sírom magam, mert hajlamos vagyok rá. A jobb kezével a nyakamhoz nyúlt, a ballal a derekamhoz és szépen lassan megcsókolt, amibe bele is remegtem.
Sosem gondoltam, hogy ez meg fog történni. Egy ideje elterveztem, hogy nem a reményre fogok támaszkodni, talán ezért.
Kicsit összezavarodtam, de aztán kitisztult a kép. Megpróbált féltékennyé tenni. Nem tudtam róla, hogy ő is ezt szeretné és ő sem tudta, hogy én is. Neki is most esett le. De mostmár biztonságban érzem magam. Boldog vagyok! Na, ilyet sem lehetett tőlem hallani jó pár hónapja...
Amikor elengedett nem szólt semmit. Én csak mosolyogtam és amikor újra meg akartam csókolni, elhúzta a fejét. Na, ez tényleg összetört belülről.
- Ezt csak azért adtam, mert nem akartam, hogy félj... - sütötte le a szemeit, majd kiment.
Ott hagyott egyedül. A sírás szélén. El sem hiszem, hogy ezt meg tette velem... Nem ilyennek ismertem meg! Egyáltalán nem!

18. rész - Nincs több szerelem!

Miután nagy nehezen sikerült felállnom, odasiettem a többiekhez, akik már a mai napot tervezték. Igen, egy egész hetet átbuliztunk. Holnap pedig ismét részegen várjuk az éjfélt. Igazából sosem voltam részegség párti, de Castiel tett ilyenné, amilyen most vagyok. Tudom, ez nem kifogás, de így van.
Elindult a banda. Mindenki engem követett, mivel most én voltam a "nagy arc". Nem tudom, hogy ez miért olyan nagy dolog. Inkább mindannyiunknak szégyellnünk kéne magunkat, dehát így alakult.
Én, mint a legnormálatlanabb, rohangáltam össze-vissza és bejártunk egy csomó jó helyet. Mindenki jól érezte magát és elkezdték az ivást. Viszont én még nem, mert még ki sem józanodtam.
Mindenki jó hangulatba került. Én ismét Kentin mellé szegődtem és próbált felszedni. Most nem fordítva volt, mert elkezdtem józanodni. De még ma részegen úgyis összejövünk, úgyhogy semmi értelme. Igen, ezt már természetesnek kezelem, mivel mindig ez van. Egy kis alkohol és már is együtt vagyunk. Ezt teszi velünk a bulizás. Pedig egyáltalán nem vagyunk együtt és nem is tervezünk semmit. Legalább is próbáljuk magunkat ezzel éltetni. Mindketten akarunk valamit, de tartjuk magunkat a szingliséghez és a barátságunkhoz. Viszont, ahogy telik az idő, úgy teszek már erre az egész egyességre!
17 óra 43 perc. Mindenki túl van magán. Talán jobban, mint eddig. Még én is, az örök szomorú lány. Még részegen sem tudtam eddig úgy feloldódni, hogy tényleg jól érezzem magam. Most talán sikerült. Ismét tábortűz köré ültünk és a megszokott játékunkat játszottuk. Minden jól működött...
- Clara, felelsz vagy mersz? - kérdezte Aname.
- Felelek!
- Ne már! Mindig felelsz! - kiabált bele Castiel.
- Fáj az neked? - kiabáltam rá.
- Bocs, főnök! Nem szóltam! - nevetett fel.
- Szóval... felelek!
- Te szeretnél valamit Kentintől?
Eddig...
Mindenki elhallgatott és nem akart mondani semmit. Aztán én törtem meg a csendet...
- Miért hozod fel te vagy Nataniel ezt az egészet? Tökéletesen összeilletek! Miért nem vagytok akkor már ti együtt? Miért minket kell mindig hangoztatni? Most hangoztassunk titeket! Össze akartok jönni?
- Mennyire igaza van! - értett egyet velem Castiel.
- Hát ja! - értett egyet velünk Kentin is.
- Igen! Foglalkozzatok magatokkal! Nataniel! Tudom, hogy sosem bírod befogni a szádat, de azért legalább erről befoghatnátok mind a ketten! - állt mellém Amber.
- Jó! Figyeljetek! Én hazamentem! - állt fel Aname, és már el is indult.
- Veled tartok! - ment utána Nataniel is.
Négyen maradtunk. Két fiú és két lány. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Egyszerűen kifordultam magamból... Ilyen még sosem volt!
Csendben ültünk a tűz körül, mint már mondtam, négyen. Unatkoztunk. Senkinek sem volt semmi épeszű ötlete. Csak ültünk és néztük egymást.
Aztán eljutott az agyamig, hogy mit is vágtam mind a két barátom fejéhez. Könnyezni kezdtem, Kentin pedig mellém ült és a fejemet a vállára hajtotta.
- Nyugi! Meg fognak bocsátani! - próbált nyugtatni.
- És ha nem? - néztem rá.
- Akkor hülyék! - vágta rá mosolyogva, én pedig nyugodtan visszahajtottam a fejemet a vállára.
- Muszáj előttem ezt csinálni? - kérdezte Castiel.
- Ne nézd! - védett be Kentin.
- Nem könnyű mivel előttem vagytok!
- Nézz oldalra! - vágta rá Amber.
- Egyébként... Ahhoz képest, hogy Amber mennyire utált és hogy az álbarátnőd volt... Tök jófej! Legalábbis szerintem! - mosolyodtam el.
- Hát igen. Ha valakit bír akkor azzal jófej, de ha valakit utál, akkor azt nagyon tudja utálni! - nevetett fel.
19:24. Miután Castiel is lenyugodott, mert Amber lefoglalta, elindultunk az éjszakába. Mivel már se piánk, se pénzünk nem volt, elkezdtünk kijózanodni és nem volt valami kellemes. Mindenki táncolt a klubban, mi pedig csak ültünk. Egyszer csak Castielnek megszólalt a telefonja.
- Igen? - kérdezte az egyik fülét befogva. - Bocs, anya! Igen, tudom! Most? Nemár! Miért nem hagytok egy kicsit kikapcsolódni? Nem, most nem csajozni vagyok. Kentinnel, Amberrel és Claraval vagyok... Igen, vele is! Nem fogok hazamenni! Ahhj, anya! Jólvan, megyek. Szia!
- Menned kell? - kérdeztem tőle.
- Igen, anyám meglátta a kupit amit hagytam úgyhogy, most muszáj lesz elmennem! További jó szórakozást!
- Neked pedig jó takarítást! - kiabált utána Kentin.
Hárman maradtunk. Vészesen fogy a társaság. És valószínűleg mégjobban fog, mert Kentin épp "csajozni" ment. Amiből egy szó sem igaz, de ráhagytam.
21:47. Már csak ketten vagyunk. Egyre rosszabb az este. Nincs piánk, de unalom az van bőven. Ilyen esténk sem volt még!
- Szerintem én hazamegyek! - mondtam Ambernek.
- Dehogy mész! - állított meg.
- Az egész este el lett cseszve! Jobb lesz tényleg, ha hazamegyek, minthogy itt üljek az unalomban. Sőt, ha akarsz jöhetsz velem is és ott alszol nálunk!
- Hát... jó! - mosolyodott el.
Már majdnem elindultunk kifelé, de megszólalt a love me like you do remixe és Kentin épp egy szöszit smárolt le.
Összeszorult a szívem. Kedvem támadt volna ott összeesni. Lefagytam. A szemem bekönnyezett, de úgy maradtam ahogy pár másodperccel azelőtt.
A kezem ökölbe szorult és a szomorúság átment dühbe. Egyre vörösebb lettem az idegtől. A lábaim készen álltak a futásra, de mégsem mozdultam meg. Nem bírtam, nem mertem és nem is akartam. Ha neki ez kell én nem állok az útjába... csak nyugodtan csinálja. Ez most úgy hangzik, mintha nem is érdekelne. Pedig igenis érdekel...
A legfontosabb ember az éltemben most smárolt le egy szőke ribancot, akit ma biztos meg is fektet és úgy fog távozni, mint aki jól végezte dolgát. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, de inkább nem avatkoztam bele. Ezzel is magát minősíti. Azt az érzést erősíti bennem, hogy ő még egyáltalán nem állna készen egy kapcsolatra, mivel agyilag hat éves. És talán ez jobb is így... Így kellett történnie, hisz így van megírva a nagy könyvben. Ezen nem tudunk változtatni...
Ahogy ezek a gondolatok átrepültek az agyamon, egy nagyon kicsit megkönnyebbültem. Vettem egy nagy levegőt és letöröltem a könnyeimet.
- Menjünk! - mondtam nyugodtan, majd el is indultunk.
Egész úton Kentinen kattogott az agyam, így meg sem szólaltam. Minden eszembe jutott, amit együtt csináltunk. Mondjuk... olyan sok mindent nem igazán, mert egy ideig utált és hasonlók... De legalább nem kellett olyan sokat gondolkoznom.
Gondolom ő nem is vette észre, hogy mi elmentünk vagy valami. Csak nyugodtan felmentek ahhoz a rirvához és ki tudja, hogy most mit csinálnak éppen... Hogy mi a rirva? A prostituált szó káromkodáshoz használt formája és a ribanc összevonva.
22:11. Megérkeztünk.
Már mindenki aludt. Halálos csend volt és vak sötét.
- Azt hittem még fent vannak... - mormogtam magamban.
- Nem baj! Gyere menjünk fel! - mondta Amber és már fel is húzott az emeletre.
Felmentünk. Az első dolgom az volt, hogy megpróbáljam elérni Natanielt és Aname-t. Egyikük sem vette fel a telefont. Mindenhol próbáltam nekik írni, de meg sem nézték. Úgy látszik, ma minden szétesik...
Mindig is reménykedtem ebben a "talán" szóban, de most fogom megfogadni, hogy sosem teszem.
Azt hittem, hogy "talán, jobb lesz" és ebben is benne van a kulcsszó. Nem, ez nem jobb.  "Talán, ez jobb is így", hát nem.
Ez a szó jelentette nekem a reményt. Mostantól már nem. Megpróbálok felkelni a padlóról és nem foglalkozni a szerelmi ügyekkel. Mindig a szerelem hozza a sok bajt. Nincs pasi, nincs baj!
Egy kicsit elpityeredtem, de azonnal jobb kedvem lett amikor elkezdett csörögni a telefonom.
- Aname! Szia! - mondtam, boldogan. - Figyelj, én tényleg sajnálom, hogy lekiabáltalak téged is, és Natanielt is! Nem voltam abban a formában, amiben kellett volna és szeretnék bocsánatot kérni tőletek! Mostantól pedig nem kell félnetek az ilyenektől... Nincs több szerelem!
- Nem haragszunk rád, nyugi! - nevetett fel. - De azért csak szeretnél majd egyszer barátot, nem?
- Most egy ideig nem. Rájöttem, hogy jobb nélkülük! És mostmár a talán szót sem használom!
- Ahogy gondolod! És nyugodj meg nem haragszik rád egyikünk sem! Aludj jól! Puszi!
- Puszillak! - mondtam, majd megkönnyebbülten leraktam a telefont.
Ez is megvolt. Remélhetőleg minden a rendes mederben folyik tovább. Persze, holnap hajnalban már újév lesz. Minden meg fog változni. Ahogy én is és mindenki. Már csak a holnapi naptól várhatok valami csodát, hogy Kentin észbe kapjon valamennyire. Ha nem fog, akkor tényleg feladom...